Az úgy volt, hogy karácsonyra kaptam egy Joanne Harris díszdobozt (ami négy darab könyvet tartalmazott), és még plusz egy könyvet tőle, azaz összesen ötöt: Csokoládé, Csokoládécipő, Szent Bolondok, Rúnajelek, Aludj, kislány. Mondjuk kapásból kezdhetném azzal, hogy két könyvcím "rosszul" van fordítva (ha nagyon kötekedő akarok lenni): Nyalókacipőről és Aludj, sápadt nővér-ről van szó ugyanis. Na de ez apróság, ebben ne menjünk most bele. Ami miatt írni szerettem volna Harrisről, az a munkásságának az a része, amit volt/van szerencsém megismerni. Az írónő kedveli a mágiát, a boszorkányságot, a természetfeletti dolgokat, ezek szinte minden könyvét átfogják, meghatározzák. Néha olyannyira elszalad vele a ló, hogy egy az egyben ugyanazokat a varázsigéket használja minden történetben, amelyeknek persze semmi közük egymáshoz. Ez egyrészt jó, mert ezzel Harris letette a kézjegyét könyveire (azon kívül persze, hogy ő maga írta őket), másrészt meg engem néha zavart, mintha nem tudott volna valami újat kitalálni egy-egy történethez. Ami viszont számomra kifejezett pozitívum benne, hogy nagyon emberi, a szereplők, az érzések, a gondolatok, a cselekmények. Ez leginkább a Csokoládéban és a Csokoládécipőben jelenik meg (mindenki elnyeri méltó jutalmát, ám persze nem ingyen), de novellagyűjteményében, a Bársony és keserű mandulában is. Utóbbi kötet annyira jó, színes, kritikus és mégis élvezetes, hogy eldöntöttem: ez a kedvenc Joanne Harris könyvem. Végre elszakad kicsit a boszorkányságtól, meghökkentő, és mégis oly ismerős. Ahogy maga az élet is.
Egy szó, mint száz: fordulatos, jellegzetes, néha kicsit sötét, néha könnyed. Ez Joanne Harris.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése